Tisztelt tárlatlátogató közönség!
Képzeljenek el egy hosszú és értékes gyöngysort. Fonalát az idő sodorta, gyöngyeit pedig az ember kezdetektől való teremtésvágya hozta létre. Milyenek is ezek a gyöngyök? Nevezhetjük az emberiség kultúrájának, a ránkhagyott szellemi kincsnek, melyet minden generáció örököl és folytat, minden kor hozzáfűzi a maga kultúrkincs-gyöngyét, hogy az minta és kiindulás legyen a következő generációnak, hiszen abba az ízlésrendszerbe, esztétikai, politikai, társadalmi, világnézeti rendbe születik bele. Ezt fogja folytatni, vagy éppen ezzel fog szembefordulni.
Felfűzött gyöngysorunk tehát az adott kor emberének a világhoz való viszonyának értékeit, kvintesszenciáját zárja magába. Az ember műve: világhoz való viszonyának leképezése. Az ember műve: saját helyének meghatározása térben, időben, rendszerekben, világegyetemben. Istenhez és a létezéshez való viszonya. Ezért a művészet ezekre a végső és legfontosabb kérdésre keresi a választ. Mi az ember, mi végre él és miért és hogyan kell és kellene, hogy éljen. Milyen világot örökölt, hogyan tud hozzá viszonyulni, hol és hogyan találja meg rövid életének értelmét.
Albert Camus az mondja erről, hogy az életnek az az értelme, hogy semmi értelme, hiszen végül minden földi cél és épített rend porrá lesz. Ezért az ember leghősiesebb cselekedete végigélni az életét úgy, hogy közben mindig tudatában van annak, hogy a végén új dimenziók várják, új rendszerek és új létforma. Ezért az élet egyetlen és hősies értelme az a sziszifüszi tett, hogy úgy éljük végig az életet, hogy az egy műalkotás legyen. Egy megalkotott vállalható élet, amit valóban érdemes volt végigélni.
Létezik persze egy valósághoz való ősviszony, ami az ember természetből-szakasztottságából adódik. Az a tény, hogy anyaghoz tartozók vagyunk, materiális voltunkat nem feledhetjük, folyton „figyelmeztetve vagyunk” erre. Az ember újra és újra megpróbál a szellemszférához tartozni; az intellektus kapuit dübögteti, hogy lépne be rajta. Madách óta azonban – ha előbbről nem is – tudjuk, hogy az ember tragédiája az, hogy a szellemi-intellektuális szférában csak megkísérel tartózkodni, csak vágyik ott lenni, kísérleteit mindig meghiúsítja anyagi létezési ősformája. A művészet ezért mindig is az efféle kísérletek színtere volt, a varázslásé, hogy kapcsolatba kerülhessünk az istenivel, az istenekkel. J Az említett gyöngysor az erre tett kísérletek sorozatának megtestesülése. Ahogyan a különböző korok emberei is ezt az isteni kapcsolatot elérhetőnek vélték a sámánok óta.
Az alkotó ember megkísérli a csoda-teremtést, ami persze az ő szánandó esendősége miatt nem mehet – csak segítséggel.
Az alkotó ember, nevezetesen a festő ekkor mégis végtelenül magányos és elhagyatott alkotás közben. Ez az egész feladatkör nehezedik rá. Kifejezni a kifejezhetetlent. A világ és én viszonyát, úgy, hogy az mégis egyetemes legyen. Közben sétálni és birtokba venni a kultúra mezejét, ahogy Esterházy Péter nevezi: a kultúra ne legyen vár, legyen inkább széles rét, ahol jövünk-megyünk, sétálgatunk, társalkodunk Leonardóval, Rousseau-val, Dürerrel, Platónnal, dédanyánkkal, a két Bólyaival és önmagunkkal.
Így kapcsolódunk a felfűzött gyöngysorokhoz; létrehozva testünkből, küzdelmünkből, gondolatainkból a magunk kagylógyöngyét.
Missziót teljesítenek azok, akik ma alkotó tevékenységgel foglalkoznak. Egyértelműen korunk gondolatait, világról vallott nézeteit és az ezeket tükröző tárgyait, gesztusait mentik át a mába.
…………..Egy valaha élt asszony keze nyoma egy hímzésben, egy valaha élt férfi ereje és ízlése egy faragásban, egy hajdani tudás továbbélése egy mesterségben. Hát nem ez az örökkévalóság? Ezek a gyöngysor ránkhagyott gyöngyei. Ezeket nem lehet a szemétládába dobni. Hogyan is élhetne és remélhetne az ember úgy, ha tudja, hogy, ami számára fontos volt, azt fiai mind a szemétkosárba dobják?! Mi sem tehetjük. Ha megtesszük, bizonyos, hogy ránk is ez a sors vár, és akkor meg is érdemeljük.
Az itt kiállított képek ilyen gondolatokat ébresztettek bennem. A legnehezebb az, hogy hogyan lehetne verbalizálni azokat az alkotói törekvéseket, amelyek itt felsorakozva kitárulkoznak előttünk.
Egy világra nyitott, elkötelezett ember, Agárdi Lajos vallomásai ezek a világról, benne önmagáról. Nekem, mint az előző generáció egyik képviselőjének, bizony pironkodni és itt-ott könnyezni kell ezeket a képeket látva. Milyen világot is örökölnek a fiatalok tőlünk? És van-e számunkra még esély, hogy átmentsünk nekik valamit abból, amit érdemes? Ők ezt érdemesnek tartják-e?
Nézzük, milyen válaszokat találunk az alkotásokban?
Szinte mindegyik mű foglalkozik a világ szétesettségével. Azzal, hogy semmi sem az már, ami. Minden mögött ott rejlik egy hazugság, vagy titok, vagy valami múltbéli fájdalom.
Semmi sem igazi, vagy semmi sem jó úgy, ahogy az igazi. Egyáltalán mi az igazi?
Agárdi Lajos műveiben felfedezhető a világnak ez az új képe. A tudós színfelbontás, a világot betöltő Mi a természetes és mi a mesterséges? – kérdés, illetve mi az igazi és mit tartunk annak, azaz leírható-e a világ számítógéppel vagy átírható-e a világ a kompjúterek segítségével. Én vagyok-e az, amit a fényképem mutat, vagy ki tudja-e mutatni bármely dokumentum, fotó, röntgen, ct, hogy ki vagyok én? Én tudom ezt legalább?
Mindezek kifejezésére a sík-tér játékot alkalmazza a művész.
A tér, amelyikbe mintha bele lehetne menni, de végül mégsem. Igaz ez a pasztellekre is, de az olajképek pasztózusan felvitt festékrétegeiből keletkezett képteremtő hangulatban szinte mindenütt ott lebeg a megítélés kettőssége. A mozdulatlan harangszó metonimikus címe még rá is játszik erre. A formák posztimpresszionistás színfelbontásával robbantja szét az összeállni látszó teret, ezzel teremteve egy sajátos és összetéveszthetetlen festői világot.
Eredendően élményművészet ez: téma, forma és szín élménye indíthatta el, hogy aztán a művész boncasztalán egy sajátos együttállásban újraszülessen egy más egyetemes rendszer.
A legjellemzőbb talán mégis az expresszív erő. A színek szenvedélyes kezelése, az indulattal, a belső energiák nagyfokú mozgósításával felkent, felfirkált foltok, vonalak. A formatalálkozások rendkívül gazdag és kulturált rendszerbe foglalása. Ha Lajos képeit a legkevesebb szóval kellene leírni, talán ez lenne a recept: felcsillanó éppen megmutatott színpoén vulkanikus feszültséggel egy expresszív rendszerbe ágyazva.
Mindemellett az értékborulás és értékzavar, a mindent elborító kultúrszemét mögötti értékkeresés gondolata is felfedezhető a művekben. A mai reklámos-mediauralmas világunkban, ahol az igazi első parancsolatnak a ne hazudj!-nak kellene lennie, talán azt célozzák meg ezek a művek, hogy az anyagba rejtett lélek számít és nem az anyag maga.
A már-már romantikusan múltba forduló képek a látszatfogódzók, olyanok, mint az a bizonyos Baudelaire-i séta a Szajnánál. Az eltörött tükörcserepekben megkétszereződnek, jelentést és önálló életet nyernek a részletek. Odafigyelünk arra is külön-külön, amit a nagy egész szemlélésénél nem veszünk észre. A részletek önálló élete egy-egy új dimenzió, egy-egy új értékvilág. A részletek mindegyikében ott rejlik az egész…
Agárdi Lajos tehát lényeges és lényegtelen vagy inkább a lényeges és fontos közötti különbséget firtatja a festészet eszközei segítségével.
Az emberek általában összekeverik a lényeges és a fontos dolgokat. Tele vagyunk halaszthatatlan és fontos ügyekkel. Felírjuk reggel cetlire, hogy milyen fontos dolgokat kell megtennünk. Rohanunk, telefonálunk, imélezünk, faxolunk, mindig megyünk valahonnan valahova, de igazán sehol sem vagyunk. A lényeges dologról pedig teljesen megfeledkezünk. Elfelejtkezünk anyánkról, hogy milyen régen nem mondtunk neki egy meleg szót, egy köszönömöt, elfelejtkezünk a gyerekünkről, milyen régen mosolyogtunk a szemébe és simogattuk meg a fejét, a barátainkról, akiket csak a bánat és segítségkérés óráiban kerestünk föl, de az öröm óráiban megfeledkeztünk róluk. Elfeledkeztünk az álmainkról. Arról, amit gyerekkorunkban igazán szerettünk volna tenni, ami gyerekkorunkban igazán szerettünk volna lenni.
A művész ezért az ábrázolás helyett természetesen mindezekre a kifejezést választja.
Kevés eszközzel meghatározni a meghatározhatatlant. Ez a kísérlete lényege. Megragadni a már említett teljességet egy kerge világban. Gomolygás, metszések, mozgás és feszülések, bombaként duzzadó belső erőrendszer adja a kvázi-harmóniát. Megint a látszat mögötti lényeg tárulkozott fel és feslett a felszínre a művész-mágia által.
Nos végül föltehetjük a kérdést: Agárdi Lajos mit kezdett a neki átnyújtott gyöngysorral. Folytatja-e vagy elvágta a zsinegét és egy egészen új, mindentől független fűzért kezdett el, amely az ő jövőjében a következő generációnak lesz meghatározó etalon. Témában mindenképpen a múlthoz, az elődökhöz kapcsolódik. Előadásmódban azonban ízig-vérig mai.
Hogy milyen lesz a jövő művészete, azt nincs értelme megjósolni. De hogy milyen lesz a jövő művésze, azt tudjuk: olyan mint mindig is volt: istenkereső, varázsló, magányos és kétkedő, a végső kérdésekkel foglalkozó sámán, aki az égiekkel tart kapcsolatot.
Szóval ezek a lényeges dolgok. Megtagadod-e apádat, folytatod-e őt? A többi csak fontos.
És hogy Agárdi Lajos foglalkozik a lényeges dolgokkal, azt ennél a kiállításnál mi sem bizonyítja jobban. Maga éppúgy egyedi példány, mint a művei. Bejárja élete útját, mint Csongor, fától fáig. Kiderül persze, hogy ez az út egy lelki út, mely nem térben és időben, csak az intellektusban zajlik. Ezért isteni. A leglényegesebb dologról szól: emberségünkről, arról, hogy képesek vagyunk néha a szellemszférában tartózkodni és szárnyat igézni a malacra, ahogy Weöres Sándor Bóbita tündére. Néha elszakadni malacságunk adta sár-dagonyáink jóízű emlékeitől és nekifeszülni a szellemi átlényegülés küzdelmes és magányos feladatának. A festő ezt teszi napról napra, s ennek a küzdés-boldogságnak vagyunk most mi a tanúi.
S hogy őt is, magamat is és önöket is további intellektus kísérletekre biztassam, szeretném ideidézni a kortárs újvidéki író, Danilo Kis regényének tanulságát. Arról szól az önéletrajzi és áldokumentum-regény, hogy az elhalt apa ráhagy a fiára egy dobozt, elmúlt életének egyetlen hagyatékát. A fiú lázasan nyitja ki, és a doboz tartalmának a tetején egy borítékot talál azzal a felirattal, hogy csak akkor nyithatja ki, ha mindent átnézett a dobozban, mert ebben van a lényeg. A fiú lázasan nézi végig a dobozt. Benne a szokványos papírok, születési anyakönyvi kivonat, adásvételi szerződés, számlák, tulajdoni lapok, fizetési felszólítás, jogosítvány. A szokásos papírhalom egy élet után. A fiú izgatottan nyitja ki a borítékot, melyben egy kis letépett papírfecnin az áll, hogy fél kiló krumpli, egy liter tej, kenyér, …. stb. - egy bevásárló cédula… Hát ennyi az ember? Ez a sok kicsiny szelete az életünknek képes-e összeállni egy értelmes egésszé? Az emberhez, az emberi szellemhez méltó egésszé?.. Tudunk-e szárnyat igézni a malacra, a lényegest megkülönböztetni a fontostól? Mi lesz majd a mi dobozunkban?
Nos, az Agárdi Lajoséban biztosan nem a számlák….
Palotai Erzsébet
Debrecen, 2007. június 20.
