A kiállítás megnyitó beszéde Kocsis Róberttől
Kedves Közönség!
Hivatalomnál fogva gyakran teszek eleget hasonló felkéréseknek, de az ilyen események sorából több szempontból is kiemelkedik a mai. Ennek oka az előzményekben keresendő. Debreceni Tamásnak, az elkötelezett kiállítás-szervezőnek még tavasszal megígértem, hogy számíthat rám ez alkalommal. Aztán a múlt nyáron az a megtiszteltetés ért, hogy szülővárosomban, Hajdúszoboszlón testvérvárosunkból, Dicsőszentmártonból érkező festőművész tárlatának megnyitásra kértek fel. Mivel nem vagyok sem művész, sem avatott ítész, ezért segítségért fordultam egy rajztanár barátomhoz, hogy némi szakmai ismerettel vértezzen fel mondanivalóm összeállításához. A művésznő akkor egy kicsit megilletődve tudakolta, hogy mi a véleménye vajon tanár úrnak. Megnyugtattam, hogy nagyon tetszettek neki a képek, és be is mutattam őket egymásnak.
Most itt az ősz, egy újabb kiállításmegnyitón és közös tárlaton köszönthetem őket, V. Dégi Évát Dicsőszentmártonból és Agárdi Lajos tanár urat Hajdúszoboszlóról. Erre mondják, hogy az élet a legnagyobb rendező és, hogy véletlenek nincsenek. Azért gondolom így, mert látva e kiállítás képeit, szembetűnő, hogy mennyire kerek egész egységes így együtt az anyag. A két művész különböző karaktere egészen nyilvánvaló, mégis a képek így együtt remekül kiegészítik egymást, szerves egészt alkotnak. Olyan ez, mint egy szerencsés ötvözet; külön-külön is önálló és értékes, de együtt kölcsönösen erősítve egymás jó tulajdonságait, új minőséget teremtenek.
V. Dégi Éva dicsőszentmártoni festőművész bemutatkozó sorait olvasva, találtam egy nagyon jellemző mondatot, amely művészi pályájának mottója lehet: „…számomra a csodálatos Természet a legnagyobb Tanítómester.” (Mind a természet, mind a tanítómester nagy T-vel).
Képeit látva rá kell csodálkoznunk, hogy belőlünk, alföldi emberekből mennyire hiányzik az a szemlélet, amely erdélyi honfitársainknak a mai napig sokkal inkább sajátja. Ez a lényeglátó, a hangulatokat, a szűz tájak nagyszerűségét hűséggel visszaadó szemléletmód teszi egyedivé képeit.
A művész pályájáról így vall: „A természet iránti szeretet egész életemen át elkísért és az életöröm forrásává vált.”
Előbb iparművészetet tanult Bukarestben, majd Kolozsváron rajzot. Több mint 20 éve tagja a Maros Megyei Művészek Egyesületének. Különösen ez utóbbi határozza meg művészetét, hiszen az Egyesület táborai biztosítják az inspirációval teli legtermékenyebb időszakokat számára. A civil életben volt műszaki rajzoló, könyvelő, vezetett faipari kft.-t egészen 2003-ig.
Ekkor saját szavaival élve: „Erős belső késztetésre, illetve a szépséges erdélyi tájak, virágok hatására döntöttem el, hogy csak festészettel foglalkozom. Vallom, hogy a természet és a virágok szeretete munkámba ötvözve adja az alkotás örömét és további célját tevékenységemnek!”
„A festészet számomra párbeszéd. Párbeszéd az alkotó és az anyag, a kép és a néző, a néző és az alkotó között. A kis dolgokban megmutatni a nagyot és a nagyban a kicsit, ez a célom.” – szól Agárdi Lajos hitvallása. Itt látható tájképein az organikus formák csevegnek az ember alkotta felületekkel, de ez utóbbiakban is hullámzik a természet, mint cseppben tenger. Az ember alkotta formák és a természetes környezet, egyszerre egészíti ki és ellenpontozza egymást képein. Nincsenek figurák, de képei még sem élettelenek, mert szereti alkalmazni a játékos ellentéteket, az ellentétek játékait. Világnézete az emberábrázolás nélküli emberiesség. Bár tájképei fiktívnek tekinthetők és valószínűleg hiába keresnénk őket a valóságban, mégis képeiről árad az emberszeretet és az élet tisztelete.
Sokkal inkább tükrözik az alkotó belső lelki világát, mint a való világot. Sajátos, igazán sem stílus, sem alkotó iskolához nem tartozó képein a rendkívül mély lelkiség süt át. Agárdi Lajos fiatalember, - idén lép a 3. x-be. Képeit látva mégis az érett művészt, és a lélek emberét tisztelhetjük benne. 2001-ben végzett a Nyíregyházi Főiskola rajz-hittanári szakán. Pedagógusi hivatását jelenleg is a Hajdúszoboszlóval szomszédos Nagyhegyes általános iskolájában gyakorolja. Néhány év, vagy évtized múlva – ha visszagondol – bizonyára sikeres évként fog visszaemlékezni az ideire, hiszen befejezte a Kossuth Egyetem néprajz szakát is.
Gyermekkora óta rajzol, alkotóvá azonban példaképei és mesterei formálták. A hajdúszoboszlói Rácz György és a szoboszlói művelődési központban évtizedek óta működő, felnőtt alkotóművész kör vezetője, a néhány éve tragikusan korán elhunyt Valkovits Zoltán tanár úr, valamint főiskolai tanárai pallérozták a rendkívül fogékony és tehetséges ifjú alkotót. A két művész utóbbi 2-3 alkotói évének legszebb darabjait láthatjuk a falakon. Dégi Éva 17 és Agárdi Lajos 15 képe bizonyítja a tehetséget, a termékenységet, amely alkotói munkájukat jellemzi. Olajképek és vegyes technikával készült alkotások is megtalálhatók, ez utóbbiak az akvarell és a pasztell, helyenként a diópác alkotói előnyeit ötvözik. A külön-külön is nehéz műfajnak számító technikák együttes alkalmazása a nagy mesterségbeli tudás biztos jele. A sokféle technika alkalmazását a művészek az új keresése iránti meg-megújuló vágya inspirálta.
Azt szokták mondani, hogy egy kép többet ér, mint ezer szó. Nos, azt hiszem, V. Dégi Éva és Agárdi Lajos képeire fokozottan igaz mindez. Saját bevallásuk szerint nem a szavak emberei inkább festeni szeretnek. A megfestetett képek beszélnek helyettük. Mesébe illő szépségű erdélyi és belső tájakról, egyszerűségükben is gyönyörű virágokról, benyomásokról, hangulatokról, a mindig újat kereső művész érzékeny lelkéről.
Ahhoz azonban, hogy a képek valóban elkezdhessenek mesélni a nézőknek, nekem most be kell fejeznem a megnyitót. De előbb szeretnék köszönetet mondani azért, hogy elhozták képeiket hozzánk, és megismerhettük őket, Önöket.
Kocsis Róbert
Debrecen, 2007. szeptember 23.
