A hely szelleme
„A szalmakalapját erősen behúzta a homlokába, még mielőtt horgára akadt volna a hal, s a kalap széle most nagyon vágta a homlokát. Szomjas is volt ráadásul, leereszkedett hát a két térdére, és óvatosan, hogy meg ne rántsa a zsinórt, előrenyomakodott a csónak orra felé, amennyire csak bírt, és fél kézzel a vizespalackja után nyúlt. Kidugaszolta, és ivott egy-két kortyot. Aztán pihent egy kicsit a csónak orrában. Leült a lefektetett árbocra és a rágöngyölt vitorlára, s igyekezett nem gondolni semmire, csak kitartani.”
Szatmári Lajos képe láttán, Az élet jutalma című festményt szemlélve jutott eszembe Hemingway öreg halásza, akinek teljesül az álma, kifogja élete legnagyobb halát, férfias küzdelemben győzedelmeskedik, de amit megkapott, azt szép lassan el is veszíti. A végtelen tengeren hányódó magányos embernek, mire partot ér, semmije sem marad, legalábbis anyagi értelemben. Valami ehhez hasonló nagy allegóriát látok Szatmári pecázós öregemberének realisztikus megfogalmazásában; jutalom az élet, az öregkor, a természet csöndje és nyugalma, a világ zajától távoli gondűző horgászás. Egy élet- és sorstörténet sűrűsödik az alakba, kiváltképpen a kezében tartott üres horogba. De nem kell „fönnakadnunk”, ha az efféle létsűrítéseket, impressziókat, benyomásokat, víziókat, tapasztalatokat más másképpen fogalmazza meg, ha az „élet jutalma” nem több a folyamatos hálómerítésnél, a végeérhetetlen munkánál, a kipihenhetetlen fáradtságnál, ha ez a jutalom olykor, kivételes pillanatokban nem több az odafigyelésnél. Annál a pillantásnál, amelyben nézőként mi részesíthetjük a talált-teremtett képeket. De még inkább jutalom a halászó embernek, ha önnön horgára maga akad, ha sikerül megfognia és közvetítenie azt a képi világot, melyet a végtelen mindenségből merítve a maga hálóján átenged.
Kátay Gyula világában is látok valami narratív témát, valami kihagyásos történetet, a realizmustól távolodni tudó, de irreálisba át nem forduló életképeket, az éterien tiszta kék női szemeket, melyben egyszerre ott a megtörtség és a naivitás, amit csak naiv és őszinte művészek tudnak és mernek ilyen egyszerűen ábrázolni. Kátaynak azonban vannak más képei is, melyek épp ennek mondanak ellent, a szaggatott ecsetkezelés nyomán született művei Van Gogh-i zaklatottságra emlékeztetnek.
Kohári Tibor képei absztraktba oltott oldódások, mintha csak a vonalak és színek szétfolyása tudná egyben tartani a valóságunknak azt a részét, mely nem elsősorban anyagi természetű, sokkal inkább fogalmi és gondolati. A Szféra című kép egyetemes víziójában megtalálom azt a mondatot, hogy ugyanaz van fönt is, ami lent is, és ugyanaz van lent is, ami fönt is, legyen a lenti tárgya akár csendélet, akár az alkony. Mintha amorf lények keringőznének a kristályosodásra várva, talán épp a jég mögött, egy prehisztorikus világ belső és meleg burkában.
Agárdi Lajosnál a képek konkrétsága ellentétben áll az ábrázolt kép konkrétságával. Itt nincs szó az indulatok felszabadultságáról. Színében, elmosódottságában a belső univerzum foltszerűen jelenik meg előttem. Minden foltnak megvan a maga helye a látványok világegyetemében. Ez a tapasztalat a befelé nézés tapasztalatával a még megoldatlan, teljességgel soha meg nem oldható rejtélyes tájakra vezethetnek bennünket. Az ismertekre és az ismeretlenekre is; valami dereng: házak, fák, néma idők, ki nem beszélt titkok, vizet víztől szétválasztó határvonal. Minden fényszerűen plasztikus formává alakul. Fátyolos elmosódottság, letakartság, titokzatosság, mintha nem tudna, vagy szándékosan nem akarna kiélesedni a kép. Néhol az az érzésem, hogy ez a fátyol maga a fény; szinte sugárzik az összerogyni készülő ház. Az ember, ha jelen van, beleolvad ebbe a mindent magába ölelő környezetbe, maga is inkább folt, valahogyan kiszakítva az időből. A foltszerű sejtelmesség nem bont formát, noha ránézésre minden oldódik és összekapcsolódik a fátyolszerű, kissé titokzatos állapotában. Egy impresszióban, egy vízióban, egy hangulatban.
Egyetlen közös képbe sűríthető-e a négy alkotó? Vagy a négy alkotó képeinek ihlető forrását, mint kapcsolatuk természetes eredőjét megtalálom-e abban a városban, ahol mindannyian élünk? Nem konkrétan egy házat, utcát, tájat, hanem a hely szellemét, mely sok mindenre magyarázatot adhat a témavilág és a formanyelv kérdéseit illetően, tehát hogy ugyanott, ugyanabból hogyan merítenek, mit merítenek, és láthatóan mit közvetítenek a festészet jelnyelvén. A képekkel együtt érdekelt a genius loci megragadásának lehetősége, hátha ők négyen, vagy akár külön-külön is, művészetükkel elmondanak valamit Szoboszlóról. Hamvas Bélát idézve: „A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van. Két egyforma hely éppúgy nincs, mint megismétlődő pillanat. A helynek nemcsak fizikája, hanem metafizikája is van és nemcsak látvány, hanem géniusz. Ezért nem határozható meg, csak lerajzolható, mert nem kiszámítható, mert arc“- most négy arcot látunk, mely a képekben van elrejtve, ugyanúgy, ahogyan a hely szelleme is. „A külső világ nem egyéb, mint a még meg nem valósított belső.“ E belsővé válás folyamatát szinte képkockánként szemlélhetjük mind a négy alkotónál, más-más úton, más-más stációban. A gondolat némi paradoxont rejt, hiszen a külső látványtól, a rajtunk kívül álló dolgoktól gazdagodó én teremt és kifejez valamit ebből a belső univerzumból, amely újra része lesz a külső világnak. Én hiszek abban, s hogy most egy echte szoboszlói szófordulattal éljek – hogy a „többíteni“ az „jobbítani“ is, azaz a képtárgyak, műtárgyak esztétikáját az említett folyamat hozza létre, mozzanat és cselekvés, mely magában hordozza az etikai szándékot is. Némi egzisztenciális szemlélettel és Heidegger szavaival mondanám, hogy a „dolgok dologítják a világot, csak az válhat dologgá, ami a világból áll össze."
„Megindult, tovább kapaszkodott fölfelé, s a sziklák tetején elesett, és úgy maradt fekve, az árboccal a vállán. Megpróbált feltápászkodni. Nehéz volt, nem ment. Ülve maradt hát az árboccal a vállán, és nézte az országutat. Egy macska haladt át az úton messzebb, ment a dolga után, s az öreg halász figyelte egy darabig. Aztán megint csak az utat nézte.”
Papp András
dehir.hu
2012. március 07.
Debrecen – Négy művész, négy látásmód, négy stílus. Különleges csoportos kiállítással jelentkezik a Méliuszban a KAKSZ.
Egy mozaikszó, négy művész. Kátay Gyula, Agárdi Lajos, Kohári Tibor, Szatmári Lajos együtt rendezett össze válogatást műveiből, s egyetlen közös kiállításon mutatják be alkotásaikat a debreceni közönségnek a Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtárban. A művészeti csoport 2009-ben jött létre a hajdúszoboszlói művelődési központ támogatásával.
Mindhárom művészben az a közös, hogy különlegesen személyes viszonyt ápolnak a festészettel, s azzal, amit képi formába öntenek. A kiállítás izgalma garantált, hiszen négy olyan alkotó találkozik egy helyen, akik egyébként eltérő stílusban, szemléletben munkálkodnak, s életútjuk is nagyon különbözik egymástól. Kátay Gyula a valóság mögöttes tartalmait kutatja, s elsősorban az emberi gyarlóság témaköre foglalkoztatja a leginkább, ezzel szemben – négyőjük közül a fiatalabb generáció képviselője – Agárdi Lajos éppen hogy a valóságot kívánja megfogni, a tájak ihletik meg, de persze nem úgy, ahogy igazából léteznek. A néző emlékeiből, lelkiállapotából születő, szinte állandóan változó tájat örökíti meg. Maga a néző az, aki belakhatja a képet, azon ugyanis nincsenek emberek. Ő így fogalmaz: „nem tájat, csak képet festek” Kohári Tibor számára az élet és az egyén viszonya a fő vezérmotívum alkotómunkásságában, az ebből fakadó látomásokat, érzelmeket, benyomásokat mutatja meg művein. Mint mondta, számára az a leginspirálóbb, hogy a Hajdúszoboszlón általa vezetett felnőtt rajzszakkörben tehetséges tanítványokkal dolgozhat együtt. A Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének is tagja.
Szatmári Lajos sokoldalúságával teszi teljessé a kvartett világát, hiszen a reklámgrafikától kezdve a kiállításrendező-szervező munkán keresztül szerzett tapasztalatot a képzőművészetben. Realisztikusnak nevezhető csendéleteivel, érezhetően személyes gondolatokkal felruházott tájképekkel, pillanatokkal teszi élővé a belső mondanivalót.
A KAKSZ művészeti csoport Nagyváradon már megmutatta magát, a négy művész képeit itthon most először láthatja először a közönség. A kiállítás március 8-án 17 órától nyílik a Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár és Művelődési Központ első emeleti kerengőjében. A tárlatot az érdeklődők március 20-ig látogathatják.
