Amikor néhány héttel ezelőtt megfogalmazódott bennem ennek a kiállításnak gondolata, jeleztem kedves barátomnak, hogy erre a megnyitóra ne úgy készüljön, mint egy hagyományos, szokványos értelemben vett megnyitóra.
S most, hogy itt ülünk – remélem, ő maga is látja, érzi, hogy ez valóban kicsit más. Nem csupán formaiságát tekintve, hiszen nem a képek mellett állunk- ahogyan az lenni szokott -, hanem istentisztelet keretében ülünk; de ezen felül tartalmában, s legfőképpen talán lelkületében más ez a megnyitó. Hiszen én elsősorban, mint kedves barátomat hívtam testvérek közé, gyülekezet közösségébe, s ez így ebben a formában, talán neki is egy új forma. És engedjék meg, hogy így beszéljek én is róla, személyéről, munkájáról, így mutassam be: mint barátomat. Hiszen Agárdi Lajost elsőrenden, és elsőként nem festőművészként ismertem meg – sok évvel ezelőtt már, a Hajdúszoboszlói gyülekezetben, hanem mint egy Krisztust követő, Istent szüntelen kereső fiatalt, az ottani gyülekezetnek, s főleg az ifjúságnak egy oszlopát. És az, amit akkor a személyéből megismertem, most évekkel később, teljes egészében és hitelesen visszatükröződik a képein keresztül. Ez pedig az életnek, a munkának, a hivatásnak és az emberi élet minden összetevőjének hittel való szemlélete, kezelése.
A kiállítás címe: Őrhelyemre állok, Habakuk próféta könyvéből, az alapelv pedig a hitvallás éve alapján született. És valóban úgy tessenek tekinteni minden képet, mint egy hitvallást!
Hiszen hitvallások nem csak az írott formában megjelenő hittételek lehetnek – mint a heidelbergi kt; bizonyságtétel sem csak a szavak által megfogalmazott vallomás lehet – hanem hitvallás, bizonyságtétel lehet egy alkotás, egy kép, egy tárgy, egy megnyilvánulás, sőt egy jó szívvel, tiszta lélekkel mondott köszönés is. A mai világban, hiszem, hogy ezekre a hitvallásokra érzékenyek az emberek. És tudom, hogy kedves barátom életének minden összetevőjét így értelmezi, ez a mély alázat és hívő lelkület hatja át nem csupán képeit, de a presbiteri tisztségét, a tanári mivoltát, és a mindennapokban megélt emberi mivoltát.
Tegnap az egyik nézelődő úgy fogalmazta meg a véleményét, hogy milyen szerencsés, akinek ennyi tehetsége van. Én pedig tudom, hogy kedves barátom erre azt mondaná, hogy ennek a szerencséhez semmi köze: ez Istentől kapott tálentum. Mert mindannyian úgy vagyunk Isten országában, hogy nem üres kézzel állíttatunk őrhelyünkre, gyülekezetünkben, családunkba, hanem valamilyen tehetséggel, valamilyen tálentummal, valamilyen kegyelmi ajándékkal. Amit csak mi kaptunk! Mert csak a mi szemünk látja így a világot; csak a mi kezünk tud így megformálni-alkotni valamit – mindannyian egyedi és megismételhetetlen tagjai vagyunk a Krisztus-testnek. Így lehet pótolhatatlan munkatárs a Krisztus-test egészében, a gyülekezetben, Isten országában – ó nem a lelkipásztor, még csak nem is presbiterek – de a szakács, a mérnök, a fodrász, az ápoló, a tanár – és a festő.
És kedves barátomról tudom, hogy az alkotást – vagy éppen a tanári munkát, vagy a presbiterséget – így értelmezi: Istentől kapott lehetőségképpen, amivel bennünket embereket gazdagíthat, az Istent, a nagy Alkotót pedig dicsőítheti. És erre hív, erre bátorít, erre buzdít prófétai küldetéstudatával, az alkotás „kényszerének” szent voltával mindannyiunkat: hogy a magunk őrhelyén álljunk oda mi is, mint Isten gyermekei, keressük s találjuk meg Istentől kapott ajándékainkat és szolgáljunk! Ne a kifogásokat keressünk, hiszen lehúzó akadályok mindenütt lehetnek, de Isten országában nincs munkanélküliség!
Kedves barátom úgy fogalmazta meg, hogy a képeivel ő párbeszédre hív. A képek kapcsolatot, párbeszédet jelentenek a szemlélt táj és az anyag között; párbeszéd az eszközként használt anyag és az alkotó között, párbeszéd a szemlélő és a kép között, és nem utolsó sorban párbeszéd a szemlélő és az alkotó között. Kívánom, hogy tudjuk így tekinteni a képeket, általuk újra rácsodálkozni a teremtett világ gyönyörűségére, és induljon el egy párbeszéd: az alkotó irányába is!
A megnyitónk szerves részeként tessenek fogadni Dézsi Boglárka és Szeifert Péter, a nagyhegyesi Veres Péter Általános Iskola diákjai kis műsorát. Nem azért, mert a kiállítás megnyitókon így szokott lenni, hanem mert elmondott versek, zeneművek is 1-1 hitvallást fogalmaznak meg, az elmondottakon és a képek üzenetén túl.
Oszd a szépséget, pazarold,
szótlanul, számolatlan.
Hallgatsz, megszólít: Nézd, vagyok.
S végül mindenből rád ragyog,
ezernyi árnyalatban!
(R. M. Rilke: Iniciálé)
„Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól hozzám és mit felel panaszomra…” (Habakuk 2,1)
„Az Úr Igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap. Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében, de perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve…” (Jeremiás 20,8-9)
Veres Péter: Sóhaj
Szeretnék kiáltani olyan élesen, olyan messzehangzóan,
ahogy még nem énekelt senki,
hogy fáradt szívekben átdobbanjon a vér.
Szeretnék énekelni oly szépen, oly tisztán
ahogyan még nem énekelt senki,
hogy megtört szemekből kibuggyanjon a könny.
Szeretném megmutatni az Igazat, a Szépet,
ahogyan még nem láttatta meg senki,
hogy megalázott testvéreimben fölemelkedjék a lélek.
Szeretnék cselekedni oly nagyot, olyan rendkívülit,
Hogy mint hógörgeteg sodorjon mindent és mindenkit.
S bár tudom - itt benn a Bölcsesség ül hideg, józan
szemmel - ,hogy hiába minden:
pusztába hangzó szó itt minden kiáltás,
nem felel rá visszhang,
elmúló jajszó itt minden ének,
a fáradt lelkek magukba roskadnak,
a szomorú szemek üresen siklanak le a Szépről
és a cselekedetek belefúlnak a tompa közönybe,
mint hegyről leguruló kavicsok az országúti sárba.
Tudom, de mindegy:
kiáltani muszáj,
énekelni muszáj,
megmutatni muszáj
és cselekedni is muszáj,
mert ebben és ez által élek.
Veres Péter: Keménynek lenni
Körös – körül sötét borulás, ordas fellegek a földet
Súrolják,
csak a villámok cikáznak.
Vihar van, jajgató szél rázza a fákat, kínjukban a földig
hajolnak.
Sehol fénysugár. Nincs kék hasadás a fekete égen,
s nem csillan magányos csillag az ég peremén sem.
Mintha örökké akarna tartani: csak a hitünk tart már
bennünket,
hogy él még a Törvény s holnapra kisüt a nap.
Asszony, gyerekek, szülők és rokonok cibálnak jobbról
és balról.
-Menekülj! Fuss! Vagy add meg magad, mert minden
elveszett!
Jönnek a bölcs barátok s halkan suttogják:
-Lapulj! Az élet alkalmazkodás.
-Testvérünk mondja: Nézzed a fákat, hogy lehajolnak,
s nézd a virágot, az árva fűszálat,
ha ráfekszik is a kő, oldalt kibúvik, s bár
sápadtan és hajolt
derékkal, de mégis nap felé tör,
hajolj hát te is – hisz élni így is csak lehet:
a célhoz sok út vezet, de egy se egyenes.
Sokan futkosnak fejükvesztetten, sírni lehetne rajta,
ha érdemes volna, ha szabad volna,
de keménynek kell lenni…
-Eh mit! – hiszen úgyis mindegy!
Ha megadjuk magunk, akkor meg a lelkünk
összetörve – verve
önmagát emészti.
Azt tegyük hát, amit a lelkünk kíván s a szívünk megbír:
álljunk őrhelyünkön összeszorított fogakkal.