Tisztelt Ünneplő Közönség! Kedves Nagyhegyesiek!
Úgy vélem, mindig különös hangulata van egy olyan kiállításnak, mely a közöttünk élő ember munkáit mutatja be, nem is annyira a nagy nyilvánosságnak, semmint a közöttünk élő embereknek, vagyis a szűkebb környezet kaphat képet, mi több, képeket arról, hogy akit ismerni vélünk, más oldaláról még jobban megismerjünk. Az ilyen kiállításokra mindig az otthonosság, a bensőségesség és a szeretet különféle megnyilatkozásai a jellemzőek. Hiszen mindig az az elismerés a legjólesőbb, amiben benne van annak a közösségnek a megbecsülése, amelyben élünk és dolgozunk. Ilyen megbecsülésnek gondolom azt, hogy a nagyhegyesiek megtisztelték az újjávarázsolt Rickly kúriában az ő művész-rajztanárukat, a Szoboszlón élő Agárdi Lajost egy önálló kiállítással. Tudjuk, pontosan egy évvel ezelőtt szerették volna ezt létrehozni; készült az alkotó is, a ház is, én is, de akkor még annyira új volt minden, hogy várni kellett egy alkalmasabb pillanatra. A mostanira. Az elszalasztott pillanatokban vagy lehetőségekben én nem hiszek, fatalistaként gondolom azt, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt, a kiállítás szempontjából pedig az eltelt idő talán még jobban megérlelte a dolgokat, s tette most biztos kézzel helyére a képeket. Azt nem állítanám, hogy azóta érettebbé váltak a művek, hiszen ezek egy jelentős része már akkor is készen volt, mint ahogyan nekem is csak az akkori jegyzeteimet kellett elővennem és rendszereznem. A lényeg inkább abban van, hogy azóta is születtek új képek, melyek az eredetileg tervezett kiállításon nem kerülhettek volna bemutatásra. Így aztán módosult az alkotói koncepció is a művek válogatásánál. Ám ez a válogatás nem írta fölül az előzőt, nem gyökeresen újat, hanem csak újabb anyagokat illesztett az egyébként is nagyon egységesnek ható művilágba. Abba a világba, melyet, ha nem is térképezhetünk föl teljesen, de mégiscsak valamiféle képet alkothatunk magunk is, ahogyan azt említettem az elején. Vagyis hogy Agárdi Lajos, aki a vizuális kultúra szeretetére neveli diákjait, aki oktatja annak fogásait, a képalkotás egyszerű formáit és gyakorlatát, aki bizonyára a másként látás, a más szemmel való nézés számtalan lehetőségét kínálja föl tanítványainak – ő maga hogyan fejezi ki, képezi le, transzponálja vásznain a vizuálisan megragadható és kifejezhető világot.
Agárdi Lajos a saját képnyelvét, a megszólalás lehetőségét az anyaggal való kísérletezés során alakítja. De az ilyesmi mindig arról szól, hogyan alakítják egymást kölcsönösen. Mit enged az egyik, mit enged a másik – nekünk, nézőknek nem kell erről tudnunk, elég a végeredményben gyönyörködnünk.
A témaválasztás éppoly sokat elárul az alkotóról, mint a kész mű. Az ecsetre méltónak ítélt motívumok az ábrázoló művészet lényegéből fakadóan, külső nézőpontból valamely dolog külső lényegét és annak körülményeit tudja elsősorban megragadni. Lajos képeit szemlélve azonban ez a nézőpont áthelyeződik a belső látásra, s mintha épp annak a lényegéről közvetítene: hogyan tudom azt az érzelmet, a hangulatot úgy rögzíteni, hogy más ne vonja el a figyelmemet, és ne is tolakodjék elé. Határozott formák és vonalak hiányában jelzéseket, benyomásokat kapunk.
A képek konkrétsága ellentétben áll az ábrázolt kép konkrétságával. Mondhatnám tréfásan: a hallhatóság határán vagyunk, mert finom, halk suttogásként kapom ezeket az üzeneteket, nem pedig harsány tézisekbe fogalmazva. Itt nincs szó az indulatok felszabadultságáról. Színében, elmosódottságában a belső univerzum foltszerűen jelenik meg előttem. Minden foltnak megvan a maga helye a látványok világegyetemében. Még annak is, ami nem látszik. Ilyen ritkán látható folt Lajos képein az ember. Bizonyára nem véletlenül, mert én úgy gondolom, hogy a képben megjelenő ember az időhöz, a látvány pillanatához kötött, míg a táj vagy az épület egyfajta állandóságot és időtlenséget sugároz. Minden fényszerűen plasztikus formává alakul. Az ember, ha jelen van, beleolvad ebbe a mindent magába ölelő környezetbe, maga is inkább folt, valahogyan kiszakítva az időből. A foltszerű sejtelmesség nem bont formát, noha ránézésre minden oldódik és összekapcsolódik a fátyolszerű, kissé titokzatos állapotában. Egy impresszióban, egy vízióban, egy hangulatban. Suttogásban és csöndben. Az alkotót sokkal jobban foglalkoztatja a felületre felhordott, majd fokozatosan leszedett anyag kölcsönhatása, melyben a téma megjelenik, mint valami eszmei mondanivaló képi megfogalmazása. A hagyományok tiszteletét és az alkotás alázatát látom ezekben a művekben.
Egy két évvel ezelőtti csoportos kiállításon, Kolozsváron már elmondtam, hogy nála narratívát rejt az anyag: miként beszéli önmaga és műfaji lehetőségeinek sorsát anélkül, hogy túlharsogná és kibeszélné. A műkonstrukció mindig is elbeszélés arról, miképpen lett is ő, milyen időbeli messzeségből lett azzá, ami.
Agárdi Lajos szerint attól, hogy a képein többnyire nincsenek figurák, mégsem embertelenek, hiszen maga a néző az, aki „belakhatja” a képeket. Erről az jut eszembe, amit valamelyik nagy festő mondott a tájképek kapcsán, emlékezetből, nem szó szerint idézem: Nem felejtem el, hogy az előttem lévő táj mögöttem folytatódik. Agárdi Lajos sem felejti el. Én egyfajta fátyolosságnak nevezném azt a képi hatást, melyet a visszafogott színekkel és a foltossággal, a speciális akvarell-pasztell technikával elér. Fátyolos elmosódottság, letakartság, titokzatosság, mintha nem tudna, vagy szándékosan nem akarna kiélesedni a kép. Néhol az az érzésem, hogy ez a fátyol maga a fény; szinte sugárzik az összerogyni készülő ház. Nála nem az ábrázolt emlékkép homályos, hanem az embert körül vevő világ, amit én Lajos képei alapján kultúrtájnak neveznék. Ez a tapasztalat a befelé nézés tapasztalatával a még megoldatlan, teljességgel soha meg nem oldható rejtélyes tájakra vezethetnek bennünket. Az ismertekre és az ismeretlenekre is; valami dereng: házak, fák, néma idők, ki nem beszélt titkok, vizet víztől szétválasztó határvonal.
A látás nekem nem történés, hanem cselekvés. Én most úgy cselekszem, hogy valami történést közvetítsek szavakkal. Beszéd az időben, kép a térben. A külső képek belsővé válásáról van szó. Azt látod, amit látsz – és mégsem. Mert bármit látunk is, egyvalamit sohase látunk: a művészi látás pillanatnyi hogyanját. A megörökítésre kiszemelt tárgy és a rá irányuló pillantás mikéntje közötti szakadékokat mi soha nem láthatjuk. Elég, ha ő tud róla.
Köszönöm a figyelmüket! A képeket fogadják szeretettel!
Papp András
