Reményik Sándor Galéria Közös Kiállítás Rácz Györggyel, Jozeph Kádárral, Makláry Kálmánnal és Makláry Lillával - 2009. Kolozsvár
Tisztelt ünneplő közönség! Kedves kolozsváriak, szeretettel köszöntöm a megjelenteket!
A messzi, de nem is oly távoli kisvárosból érkeztek azok a művészek, akik ezen a csoportos kiállításon Önök előtt bemutatkoznak. Ez a relatív messzeség talán csak földrajzi távolságot jelent, és remélhetőleg semmi többet. Innen nézve valahogy úgy tájolnám be Hajdúszoboszlót, hogy Budapest és Debrecen között van. Igaz, az utóbbihoz kicsit közelebb, vagy azt is mondhatnám, sokkal közelebb, csak húsz kilométerre. A Hortobágy pedig gyakorlatilag a kertek alatt van, jelentős részén ma is szoboszlói emberek pásztorkodnak, akik Szent György napján indulnak a falkákkal. Amúgy jól termő feketeföld veszi körbe a várost, melynek közepén van a fürdő. Vagy majdnem ott. Mert mindig nő és növekszik, és már elérte a város határát. És mióta fürdő van – immár 81 éve –, azóta fürdőváros. Ez a néhány emberöltő csaknem csepp az eocén kor forró vizű és jód illatú tengerében, melyet felszínre hozott a véletlen szerencse, melyet felszínen tart a jókedv és az üzleti érdek, s amely legalább oly bőséggel árad és hullámzik a fürdőzők örömére, mintha legalább annyi millió éve lenne még, ahány volt odalenn a mélyben. A szezonban egy forró nap csaknem annyian vannak odabent a fürdőben, mint a város lakói idekint, kb. 24 ezren. Szóval jól össze tudnak jönni a népek, az utóbbi két évben például feltűnő mód Romániából is egyre többen látogatnak el hozzánk. A zarándoklat szót inkább a téli szezonnak adnám, mikor a gyógyulni vágyók vannak többségben. Akkor csendesebb is, már ha csendes az ember szomszédja.
Öt szoboszlói művész alkotásait tekinthetik most meg, közülük négyen vannak itt. Az ötödik, Rácz György tavaly február óta végleg a szoboszlói földben pihen; épp most, tegnapelőtt töltötte volna be a hatvanötödik évét. Sajnálom, hogy nem érhette meg, hogy most köztünk lehessen.
Az öt művész öt fejezet. Ez az öt fejezet lehetne akár a lineáris történetmondás szerkezeti egysége is az expozíciótól a befejezésig. Igen, ha történetről és prózáról volna szó. A képi narráció azonban minden alkotónál másképp működik. Más-más világ, ahogyan mondani szokták, más a technika, eltérő a kifejezésmód, a látásmód, a habitus, a személyiség, más az életkoruk is. És így együtt még sohasem voltak. Idáig a különbségek – minden más egyéb közös bennük: ugyanannak a vizuális kultúrának a részei, részesei, alkotói, hagyomány őrzői és folytatói, avagy éppen meghaladói. Egy nyelven szólnak, de eltérő módon szólítanak. Közös bennük az is, hogy mindegyik jól fölismerhető, homogén univerzummal rendelkezik, valamint az is, hogy mindannyian bizonyítottak, kiállítottak és elismeréseket szereztek itthon vagy külföldön. És persze mindannyiuknak köze van akkor is Szoboszlóhoz, ha maga a város műveikben konkrétan nem tetten érhető, ha nem is tárgyiasul. És talán közük van egymáshoz is. Apa és lánya esetében ez biztosra vehető, ám a családi kapcsolaton is túl láthatók az egyértelmű hatások Makláryék esetében éppúgy, ahogyan tudható, hogy a fiatal Agárdi Lajosnak is fontos volt Rácz György, aki pedig barátja volt Joseph Kadarnak. Ezek szerint mégiscsak volna valamiféle közös történet, olyan narráció, mely az örök kezdetre utalva azonos gyújtópontot talál? Azt hiszem, hogy igen. Mégse merném azt mondani, hogy ez az elbeszélés lineáris volna, vagy, hogy egyikük e történet tetőpontján állna, míg másikuk a bevezetéshez tartozna, harmadik a bonyodalomhoz, negyedik a kibontakozáshoz, az ötödik a befejezéshez. Nem mondom. Megmaradok az öt fejezetnél.
Az alkotók Hajdúszoboszlóról érkeztek, magukat bizonyára éppúgy vallják szoboszlóinak, mint magyarnak és európainak. Esetükben ez annál is inkább igaz lehet, mert a képzőművészet nincsen nyelvhez kötve, jelrendszere sokkal inkább egyetemes, határok nélküli. Határt csupán a keretek szabhatnak, azok a keretek, amelyeket végül is az alkotóművész maga jelöl ki magának. Joseph Kadar horizontja valószínűleg a műalkotás határain túl is létezik, és valószínűleg sokkal szélesebb is, de nem csak a hetvenhárom év tapasztalata miatt, és nem is azért, mert ennek a horizontnak egyik vége a debreceni Darabos utcában, a másik pedig Párizsban van, hanem azért, mert művészete konstruktivista képalkotás, geometrikus absztrakció, melyben szükségszerű a térélmény relativizmusa. A benne élő dimenziók határairól nyerhetünk némi fogalmat, ha a képeit megnézzük. Nekem úgy tűnik, a modern művészetnek ez az irányzata a legradikálisabban fordul szembe a látszattal, és pusztán gondolati síkon megteremti a maga új valóságát, a látható mögött láthatatlanul ható erőkkel szövetkezve létrehozza a maga új világát, a kép nyelvén elbeszéli legújabb eredményeit.
Narratíva itt az anyag: miként beszéli önmaga és műfaji lehetőségeinek sorsát anélkül, hogy túlharsogná és kibeszélné. A műkonstrukció mindig is elbeszélés arról, miképpen lett is ő, milyen időbeli messzeségből lett azzá, ami, azaz az említett örök kezdet elbeszélésévé.
Joseph Kadarral kapcsolatban még fontosnak tartanám megemlíteni, hogy igen jelentős művészetszervező és elméleti szakíró is. Számos biennálét szervezett és rendezett: Budapesten (1992-94), Berlinben (1994), Szöulban (1995), Szombathelyen (1996), Hajdúszoboszlón (1997). Kadar több múzeumot alapított, elajándékozva saját magángyűjteményét. Hajdúszoboszlón 1996 létrejött a Nemzetközi Modern Múzeum. Álmosdon kettőt is alapított: a Post-Mail-Art Múzeumot és a Joseph Kadar Múzeumot.
Makláry Kálmán esetében legtöbben kiemelik képeinek zeneiségét, minthogy egykor maga is zenész volt. A ritmust, a lüktetést emlegetik, egyfajta időtlenséget és határtalanságot, poétikus látásmódot. Meg azt is, hogy a művek a lélek kivetülésének absztrakt jelenetei, a színek felszabadítása. Igen, egyetértek. „A lélek megismerése – mondja Thomas Mann – egymagában menthetetlenül mélabússá tenne minket, ha a kifejezés öröme fel nem vidítana.” Én úgy vélem, hogy Makláry Kálmán képein a szembesülés gyötrelme és e kifejezés örömének kettőssége egyszerre van jelen. Rejtőzködés és kitárulkozás, tépettség a színes foltokban, zaklatottság a mindent mindennel összefüggésbe hozó vonalakban és az alakokban. S csakugyan zenei, Shakespeare Hamlet szájába adva mondja a következőt: „Pedig e kis eszközben zene rejlik, felséges szózat, mégsem bírjátok szavát venni.” Úgy érzem, mintha sejtések sorozatát látnánk, folyamatos párbeszédben velünk: hiszen ugyanaz a megérzés egyszerre lehet az övé, az alkotóé és a miénk. Azt mondom: csak sejtéseink lehetnek pontosak.
Makláry Lilla képalkotási módszere, képeinek hangulati, érzelmi telítettsége szó szoros értelmében rokon jegyeket mutat édesapjának bizonyos képeivel. A Tajtékos napok színfoltjai a kép határain belül is keretet adnak az alakoknak, a sötét vonalakkal festett emberpárnak, akiknek csöndes borulatára sem nyújthat vigaszt az állatok megnyugtató közelsége. Fenyegető tüskés vonalak mindenütt. Sorsuk, életük közös, egyik a másikhoz hajol, s e szelíd mozdulatban talán át is öleli egyik a másikat, talán belé is kapaszkodik, hogy együtt maradjanak lecsendesedve a tajtékzó, önmarcangoló és egymást bántó napok után, míg világ a világ.
Agárdi Lajos szerint attól, hogy a képein többnyire nincsenek figurák, mégsem embertelenek, hiszen maga a néző az, aki „belakhatja” a képeket. Erről az jut eszembe, amit valamelyik nagy festő mondott a tájképek kapcsán, emlékezetből, nem szó szerint idézem: Nem felejtem el, hogy az előttem lévő táj mögöttem folytatódik. Agárdi Lajos sem felejti el. És az embert sem, aki ott van a képen vagy a képben akkor is, ha nem látszik. Én egyfajta fátyolosságnak nevezném azt a képi hatást, melyet a visszafogott színekkel és a foltossággal, a speciális akvarell-pasztell technikával elér. Fátyolos elmosódottság, letakartság, titokzatosság, mintha nem tudna, vagy szándékosan nem akarna kiélesedni a kép. Néhol az az érzésem, hogy ez a fátyol maga a fény; szinte sugárzik az összerogyni készülő ház. Nála nem az ábrázolt emlékkép homályos, hanem az embert körül vevő világ, amit én Lajos képei alapján kultúrtájnak neveznék. Ez a tapasztalat a befelé nézés tapasztalatával a még megoldatlan, teljességgel soha meg nem oldható rejtélyes tájakra vezethetnek bennünket. Az ismertekre és az ismeretlenekre is; valami dereng: házak, fák, néma idők, ki nem beszélt titkok, vizet víztől szétválasztó határvonal - ahol, mi szoboszlóiak tudjuk, az a fehér ott nem egy távoli vitorlás, hanem a fürdő női napozója. A kékszemű ház csúcsos tetejével pedig akár a kolozsváriaknak is ismerős lehet. De többet nem mondok. Rácz Gyuri szelíd, betegségtől föld felé görbülő alakját nem tudom ide idézni, csupán a képeiről beszélhetek. Az egyszerre egyetemes és lokális értékek nála jelennek meg: a felrepedt föld, a szoboszlói, a hortobágyi, a száraz, szikes föld, nála szakad föl, leginkább az ő műveiben érhető tetten a kelet-közép-európaiság valamiféle sorstragédiája. S mindezt olyan eszközökkel érte el, melyek plasztikai hatásukkal nem pusztán festmények, hanem reliefek is. Mára elismert világhírű művészekkel egy időben dolgozott ki olyan motívumokat, tőlük függetlenül, elszigetelten, melyek másoknak világhírt hoztak. Ezeknek a képeknek a töréseiben és szakadásaiban ott a tragikus magyar sors is, a krisztusi út is. Többnyire repedt, törött, hasadt, szakadt, magától vagy mástól megnyíló darabját csodálhatjuk meg egy bizonyos univerzumnak, mely néhol így-úgy összefogott, a szakadás természetes folyamatába beavatkozó és annak megálljt parancsoló győzedelmes, ám durva „kapcsolatok” igyekeznek összetartani a Bomlót és Széthullót. Kráterszerű mélység, föltárva a két szint közötti rétegeket, a lefedett és elfeledett üszkös fákat, egykori melegek vagy borzalmak szinte régészetien fontos tárgyait, néhol pedig ennek a voltnak és múltnak, a megsemmisült világnak az alján még virít valami „elrontott szépség”, fényes rézpánt rozsdás csavarral. Mintegy az időt emeli így be negyedik dimenzióként a képbe. A mély sebek látványában van valami felszabadító is.
A XX. SZÁZADI SZÁRNYASOLTÁR pedig nemcsak egy korszakot fog össze, hanem mintegy a művész hitvallása és imája összegződik oly egyedülálló módon, mely oltárt teremt. Ebben benne van mindaz, ami Rácz György művészetére jellemző, technikában, motívumban, eszmei mondanivalóban; az oltár két szárnyán a genezistörténettől jutunk el a végső megsemmisülésig. Az ember története ez, középpontban az embert megváltó Jézus keresztjének „mély” nyomával, amely a szakadozott és töredezett felszín közt tűnik elénk, méghozzá a harmónia legcsekélyebb jele nélkül. A központi rész alatt szöveg, „jelforrás”, üzenethordozó, a képben megszólaló, azt szinte címként beteljesítő sírfeliratszerű idézet. A keretezett és korlátozott anyagiság olyan rétegeivel, pontosan megszabott formáival, jellegzetes színeivel találkozhatunk, amelyek a „nyitottságban”, ha úgy tetszik a domborodó képek mögötti magban rejtik egy ember, általa pedig egy emberiség szótlan, hangtalan lelkiségét. Némelyik nyiladék, talán már csak a mélység perspektivikus szűkülése miatt is, beránt és fölszippant, ugyanakkor némelyikből gyenge fuvallat csap ki, kis szél, mint egy sóhajtás.
Minden nyitott, ami nem egészen zárt.
Mindenütt a megnyilatkozás valamilyen formájára bukkanunk, a betemetett meztelenség rétegeire. Ha akarjuk, éppen mi lehetünk a behatolás pionírjai. És akkor talán nem hasad és szakad tovább, talán mélyebb sem lesz, és lehet, mi magunk leszünk benne a kötőanyag - törések két partja között az emlékezés és az élet.
Köszönöm a figyelmüket! A képeket fogadják szeretettel!
Papp András
